Lélek

Ködös, fagyos, szürke volt a reggel. Hanga benézett a kislány ablakán. Látta, hogy magába roskadva ül az ágya szélén, nem néz sehová.
Hanga bekopogott.
A kislány ránézett és Hanga látta, hogy könnycseppek peregnek a szeméből.
- Farkinca meghalt - mondta nagyon halkan.
Hanga átölelte, úgy ültek csendesen.
- Azt álmodtam, hogy nézem az oroszlános hátizsákot, egyszer csak kibújt belőle Farkinca, rám nézett és elkezdett mosakodni. Annyira boldog voltam! Felkaptam, magamhoz szorítottam és elkezdtem vele szaladni! Aztán felébredtem... - ekkor zokogni kezdett.
... és megértetted, hogy álmodtál - fejezte be Hanga.
- Tudod, amikor Farkinca meghalt, akkor öreg, fáradt, beteg testét, lelkének földi köpenyét vette le magáról.
A lelke tovább él, olyan világban, amiről sokan nem tudnak, nem is akarnak tudni. Ha eszedbe jut, emlékezel rá, álmodsz vele, akkor ehhez a másik világhoz kapcsolódsz, és ő így üzen neked. Hogy ne sírj, ne félj, csak emlékezz rá!
Tudom, nagyon fájdalmas a számodra ismert alakjától elszakadni. De a világnak olyan pici részét ismeritek, ti emberek, olyan keveset tudtok, és a tudásotok nagy részét is elfecsérlitek, elfelejtitek.
Ha most elcsendesedünk, befelé figyelünk, és rá gondolunk, akkor kinyílik egy ajtó, fellibben egy függöny és távoli nyávogást hallunk. Üzenet jön, hogy ne félj, a lélek, ami a szeméből nézett rád itt a Földön, nem hal meg. És majd a végtelenségben, ahol nincs tér és nincs idő, még találkoztok!
A kislány már nem sírt, megszorította Hanga kezét. Odakint a ködön áttört a vakító napfény.