Reggeli repülés

Ma reggel olyan sötét, tömör szomorúságburok vette körül a Földet, hogy elakadt a lélegzetem. A tündérek fel vannak vértezve ilyesmi ellen, de úgy látszik, én nem.
Ennek ellenére úgy éreztem, oda kell mennem!
Régebben csak egyetlen mályvabokros földi kertben jártam. Nagyritkán meglátogattam a mályvatündéreket.
Most csak úgy repültem. Mindenfelé feszült csend volt, meg a vígasztalan nyirkos őszi eső. Aztán egészen közelről kétségbesett nyávogást hallottam. Egy ázott, csatakos kismacska rohangált az úton, és nyivákolt.
Miért mindig én? Senki más nem hallja? Senki másnak nem fáj a cérnavékony hang?
Ahogy észrevett, egyből mellémszegődött. És már tudta, hogy úgy sárosan, vizesen felmászhat a vállamra, kis karmocskáival felszántva a karomat.
Nem tehettem semmit. Hazarepültem. A Föld hallgatott.

Vajthó Gábor szénképe