Biztosan úgy van ez, hogy ott van az orrom előtt, de nem látom. Túl közel van, vagy túl távol. Aztán ha egyszer megfelelő távolságról nézem, akkor megcsillan valami.
Mint amikor a csillagász ezerszer átpásztázza az égboltot, és már hagyná is elcsüggedve, de valami mégis azt súgja neki, hogy nézzen oda, még egyszer! És akkor megtalálja!
Meg hogy mindennek megvan a maga ideje. A könyökömön jön ki! És aztán tényleg. Csak vigyázni kell, mert el is surranhat, mint a kisegér, aztán várhatsz megint ítéletnapig.
Mindenesetre ott ültünk hármasban a hintán, s lendítettem én erősen. Bár ebben eddig sem volt hiba. És gondolom, használták is az átjárót, csak én nem vettem észre belőle semmit!
Vagyis az utóbbi időben foszladozott már az a fátyol a szemem előtt.
Aztán most már tisztán láttam. A Tündérkerteket is, ahol most is integettek a tündérek, és én visszaintegettem. Meg a tündérfeladatomat is, amiről a Sárkánytündér beszélt.
 |
| Vajthó Gábor pasztellképe |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése